Éjszakákon át álmatlanul forgolódtam. Zavaros volt minden, a fejemben cikázó gondolatok halmaza. Egy dologra koncentrálni nehéz küldetésnek bizonyult. Magam sem tudtam mi miatt. És akkor jött az, amikor úgy érzem, kilibbenek a testemből, és talán kívülről szemlélem önmagam, a szemem szinte könnybe lábad, és nyomás nehezedik az agyamra. Igen, ilyen az amikor írok. Amikor élvezem amit csinálok, és hirtelen könnyebb lesz minden.
Amint lezárom a kis ablakot, elmentem a munkám, mindez megszűnik létezni. Írással töltött napok után, hirtelen nyugodtan feküdtem le aludni. Mikor lecsuktam a szemem, megkönnyebbülés, vagy valamilyen nyugodtság fogott el. Mint mikor egy magas domb megmászása után az ember megpillantja a tájat, és a völgyet ami csalogat arra, hogy lefussunk. De lefutni már nem mertem. Nem, mert ha lefutnék talán egy újabb domb magasodna elém, és erre még nem vagyok felkészülve. Talán pár nap, elég lesz majd arra, hogy nekiinduljak. De addig is nézni akarom a tájat. Sosem tétlenül, mert nem ülhet az ember mindig le, ha jól csinál valamit. Nem, mert törekedni kell arra, hogy azt a valamit ne csak jól, de még jobban megcsinálja. Ha most abbahagynám, mert eddig esetleg jó lett, nem lenne még jobb. Mikor akadályokba ütközik az ember, nehéz megint megpróbálni, de csak picit kell erőt venni magadon, és ha megtetted és második nekifutásból sikerül, olyan boldog, és elégedett leszel, ami talán nem lettél volna ha elsőre megcsinálod. Mindennek meg van a maga varázsa. A pillanatnak is. Annak attól mert elmúlik. Ha az autóban ülve elhaladunk egy szép fa, szép ház, vagy egy feldíszített karácsonyfa mellett, szemünkkel kapkodunk utána. Minél többet akarunk belőle látni azalatt a pár másodperc alatt míg elsuhanunk. És valamiféle boldogsággal tölt el. Ha megállnánk, kiszállnánk és néznénk, néhány másodperc múlva elvesztené a varázsát. Minden attól szép, hogy elmúlik. Az élet is. Mert minden másodperc lehet az utolsó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése