Amikor csak az erő hozhat boldogságot

 Nem volt mindig egyedül, ezzel ő is tisztában volt. Most mégis úgy érezte, a legmagányosabb ember az univerzumban. Mia Collins  általában higgadt, reális gondolatokkal megáldott lány volt, aki éppen sietős léptekkel masírozott végig egy macskaköves utcán. Felnézett lila esernyőjére, amin ütemesen kopogtak a vízcseppek, de a máskor számára oly felüdítőnek ható látvány most semmi érzelmet nem váltott ki belőle. Teljesen üres volt. Cipőjében lassan csordogálni kezdett a víz, a járdáról párolgó vizeletszag bűze facsarta az orrát. Sötétedett, és ő ezt az időszakot utálta a legjobban. Legyen teljesen világos, vagy teljesen sötét, de az átmeneti homályt sosem szerette.

Hirtelen két számára túlontúl ismerős alakot pillantott meg, akik egymást átkarolva, nevetve vágtak át a sikátoron, és amikor mellé értek, fejüket igyekeztek elfordítani, de kacagásukat semmi nem tudta elrejteni.

Mia szíve összeszorult, hirtelen nehéz lett számára a légzés. Úgy érezte, mintha egy több mázsás betontömb nehezedne a mellkasára, és egy láthatatlan erő fojtogatná. Megfordult, hogy az egykor még barátainak nevezett két ember után nézzen. A zuhogó esőben alig látta a két távolodó  személyt, akiken még így észrevehető volt a felhőtlen jókedv. Várta, hogy a látványra majd könnyek jelennek meg a szemében, de semmi nem történt. Tovább folytatta útját, és akaratlanul is bizonygatni kezdte önmagának, hogy minden így a legjobb. Az egyszerű gondolat szöget ütött a fejében, és rájött, hogy minden rajta múlik. Az önön boldogságáért egyedül ő a felelős. Kihúzta magát, majd gondolatban elismételte, hogy ő egy erős személyiség, aki tudja irányítani az életét, és nem kell örökké másoktól függenie. És amint a szavak tudatosultak benne, boldogság árasztotta el az egész lényét, maga sem értette, miért. Mosolyogva nézett fel a lila esernyőre, majd sugárzó tekintettel indult tovább.

Köszönöm

Az eső sűrű cseppekben kopogott. Hetek óta víz és sár borított mindent. Az emberek ritkán mentek ki, aki csak tehette autóval közlekedett, és csupán annyi időt töltött az utcán, amennyit feltétlenül szükséges volt. A parkban alig tartózkodtak páran, leginkább részeg hajléktalanok feküdtek a bokrok és padok alatt. Néha egy-egy aktatáskás férfi vagy nő is elsietett arra, esernyővel, szigorú ábrázattal. Alice Tyson egy fának támaszkodva állt, és szinte percenként megnézte az óráját. Tudta, hogy indulnia kellene már, továbblépni és vissza sem nézni. De olyan jó volt még kicsit a fájdalom biztonságos ködébe burkolózni, hisz amíg fáj, legalább tudja, hogy él. Még otthon letisztázta önmagával, hogy ha Tom nem jön el, egyszerűen elsétál és elfelejti. Így, hogy beigazolódott az, amitől a leginkább félt, már sokkal nehezebb megtenni. Elhiteti magával, hogy erős, majd összeomlik szép csöndesen. Még egyszer megnézte az óráját. Már negyven perce késik.. A legutóbbi három hétben egyszer sem látta, minden találkozójukat visszamondta, a lány minden kezdeményezését elutasította. Alice tudta, hogy ez mit jelent, mégsem akarta elhinni. Úgy érezte, megérdemli a fájdalmat, mindenért csakis önmagát hibáztatta. Úgy gondolta, hogy az ő hibájából van most itt, és az a baja, hogy nem tud úgy túllépni dolgokon, mint az ismerősei. Hamarabb kedvel meg embereket, mint kellene, és jobban, mint szabadna. Idővel mindig rájött, hogy számára fontosabb volt a másik fél, mint ő bárkinek is. Kezeit a zsebébe mélyesztette és csak hallgatta, ahogyan az esőcseppek földet érnek. A ruhája már átázott, hajából csavarni lehetett a vizet. Gondosan elkészített sminkje patakokban csorgott le az arcán, némán hullatott könnyeivel együtt. Ideje lett volna már indulnia, mégsem bírt tenni egy lépést sem. Szürkült is, de tudta, otthon sem hiányzik senkinek. Hirtelen egy kapucnis alakot pillantott meg a távolban. Szíve dobbant egyet, mert az alak feltűnően hasonlított Tomra. Mikor már bizonyossá vált számára, hogy ő az, futni kezdett és a fiú nyakába vetette magát. Csak ölelte, szorította, mintha az élete függene tőle. Az sem jutott el a tudatáig, hogy a másik nem ölelte vissza. Percekig állt így, arcát a fiú pulóverébe temetve, nem foglalkozva a külvilággal. A meghitt csendet ágyúként robbantotta szét Tom rideg hangja.

  – Buta vagy. – mondta, és eltolta magától a lányt.

Alice szemei elkerekedtek, értetlenül nézett fel az előtte álló arcára. Az hirtelen egy gúnyos mosolyra húzta a száját és megsimogatta a lány fejét, mintha az csak egy kisgyermek volna.

  – Miért... miért mondod ezt? – kérdezte Alice halkan, miközben hangja el-el csuklott a visszatartott zokogástól.

  – Nem látsz a dolgok mögé. Nem látod meg az emberben azt, aki. Elfogult vagy, kislány.

  – De hát eljöttél.. – súgta kétségbeesetten.

  – Nem hozzád. Minden este itt találkozunk a többiekkel. Jobb, ha nem tudod, miféle ember vagyok én. Most menj, mielőtt bajod esik.

A hűvös utasítás ellenére a lány csak állt és bámulta Tomot. Fel sem fogta, hogy ez tényleg megtörténik. A fiú metsző tekintetét az övébe fúrta, majd kimérten elsétált mellette. Ő még percekig állt ott döbbenten, aztán lassan elindult hazafelé. Túl sok mindent kellett átgondolnia. Leült egy közeli buszmegállóba, majd szinte rögtön fel is állt és nekitámaszkodott az oszlopnak. Egyedül marad örökre, ez már teljesen biztos. A zokogás fojtogatta, de nem hagyta, hogy akár egy könnycsepp is végigperegjen az arcán. A várakozáskor hullatott könnyek már felszáradtak, és a rideg valóság okozta sokk kevésbé fájt, mint a várakozás néma kételye. Fejét a hűvös oszlopnak támasztotta, és egyszer csak azt érezte, hogy valaki végigsimít a karján. Felnézett és egy ismeretlen fiút látott maga előtt. Annak sötét szemei barátságosan csillogtak, arcán látszott a jó szándék. Hirtelen a karjaiba kapta Alicet, és szorosan megölelte. A lány ösztönösen ölelt vissza, szinte érezte, ahogy a fájdalom kiszáll belőle egy pillanatra és helyét felváltja az elégedettség. A fiú elengedte és elindult arra, amerről jött. Alice viszont ezt valahogy nem bánta, hisz ebben a néhány másodpercben valami megváltozott benne. Csupán egy szót mondott a távozó alaknak;

  – Köszönöm.

Valentájn nap – ahogy mi szeretjük

Reggel felkeltem, és rögtön észrevettem, hogy a kutyám kecsesen rápottyantott a küszöbre. Csodálatos indítása egy csodálatos napnak. Felnéztem a kék közösségi portálra, ahol kétféle megnyilvánulással találkoztam. Egyesek sírdogáltak, hogy itt a nagy nap és ők egyedül töltik. Na igen, ők a szinglik. Mások szidták őket, hogy miért nem foglalkoznak egyéb dolgaikkal, hisz ez is csak egy csütörtök. Igen, nos, feltételezem, hogy ők is szinglik. Jobban belegondolva ez az „ünnep” az egyedülállóknak és távkapcsolatban élőknek szól, hogy az átlagosnál is nyomorultabbul érezzék magukat. És persze mi – mert az ember mazochista állatfaj – be is vesszük, és készséggel teljesítjük a ránk háruló kötelességet. Sírunk, szerelmes filmeket nézünk, romantikus számokat hallgatunk és tömjük magunkba a csokit, mintha előírás lenne. Mert végtére is, bárhogyan nézem, az. Ezt látjuk a filmekben, ezt sugallja felénk minden. Ha nincs párod, eme fantasztikus napon, nyomorodj meg. Soha nem vertem nagy dobra a Valentin-napot, mert lényegében teljesen fölöslegesnek tartom, másrészt meg olyan ez mint a Halloween, egy hülye amcsi ünnep, aminek valamilyen furcsa okból itthon mindenki előszeretettel hódol. Igaz, ha már valamit csinálunk, azt csináljuk rendesen, szóval az áruházakban már hetek óta mindenhol szívecskék, plüssállatkák és rózsaszín csillám csokoládék várnak minket. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de én nem értem, miért jó az, ha tudom, hogy  Valentájn napon, azaz 14-én ajándékot fogok kapni. Személy szerint jobban szeretem a spontán dolgokat. Meg egyébként a szerelmesek ünnepével úgy is a virág-, és ajándékárusok járnak a legjobban, ez köztudott. Szóval mindent összefoglalva mi magunk sem tudjuk mit csinálunk, kinek is okoz örömet ez az egész, vagy mi a hátránya. Csak csináljuk, mert ezt látjuk mindenhol. És bár elég hamar rá lehetett ebből jönni, beismerem nőiesen; igen, én is szingli vagyok.

A bosszú vonzásában

Az alak, akár egy szellem lassan fordult el a szobortól miközben kezét a ruhájába törölte. A zsebében kotorászott, megtalálta amit keresett. Megnyomta az apró gombot, mire egy érdes férfihang újra és újra lejátszotta a mondatot. „Megmondtam, hogy elkaplak”. Felnevetett miközben lassan lehúzta kesztyűjét és a táskájába dobta. Levette a maszkját is, előtűnt a göndör, csillogóan vörös haja. Tökéletes alakja és hosszú lábai voltak, a mosolya pedig elbűvölt egy szempillantás alatt bárkit. Testhezálló fekete nadrágot és hasonló fekete felsőt viselt, vállán pedig egy sötét táska volt amiben ott figyelt az előbb használt kés. A húszas évei végén járó nő sietős léptekkel indult az út felé hátrahagyva a szobrot és az éjszakát. Egy romos gyárépület felé vette az irányt, egyenesen valamelyik alagsori helyiségbe sietett. Sötét volt és hűvös szél fújt. Villámgyorsan betette maga után az ajtót majd örömmel nyugtázta, hogy mint mindig, most is egyedül van. Egyetlen íróasztal állt a szobának nem nevezhető aprócska helységben és mindent belepett a pókháló. Mindenhol ott volt az elhagyatottság jele. Dohos szag terjengett, de a nő orra már réges-rég megszokta ezt. Felült az asztalra és a táskája egyik zsebéből elővett egy gyűrött, pecsétes papírdarabot amin eddig három név állt. Most az egyiket áthúzta, hisz ő már a szobor fenekén fekszik. Fájdalmasan nyilalltak belé az emlékek a közelmúltból. Merengve nézett a távolba, hiszen csak testben volt ott. A gondolatai otthon jártak mindössze hat évre visszamenőleg. Világ életében példás diák volt, s emellett csodaszép. Pénzük is volt elég, az apja mindig a legjobb magániskolákba járatta és el is várta tőle, hogy lány létére valami olyant tegyen felnőtt korában amit jó néhány férfi megirigyelhet, ezért rengeteg szabály kötötte őt és soha nem volt felhőtlen gyermekkora. Fájó szívvel gondolt vissza arra, hányszor fordult elő, hogy nem barátkozhatott valakivel csupán az apai szigor miatt. Nagyobb korában hétvégente nem járhatott szórakozni sehová, csak az apja tiszteletére rendezett fogadásokra és bálokra mehetett néha-néha. Szinte ketrecben töltött életének hatására fiatal felnőtt korában lázadni kezdett és az egyetemről is kimaradozott. Találkozott a rendkívül jóképű dílerrel és szinte első látásra beleszeretett. Gondolatait félbeszakították az apró neszek amiket a folyosón tanyázó patkány okozott. De a nő nem hagyta, hogy kiborítsák. Végig kellett gondolnia, hogyan jutott idáig. Újra belemerült múltjának átkutatásába. Tehát miután megismerte Bent minden idejét vele és a két haverjával töltötte. A srác zűrös ügyei sem zavarták, sőt talán még jobban izgatták is mint hitte. Ben viszont egyszer egy nagyobb melóba is belevágott mint minden eddigi. Meg kellett ölniük valakit. Itt a szemében már könnycseppek csillogtak. Ő könyörgött Bennek, hogy ne tegye! De a fiú hajthatatlan volt és két társát is belevonva eltették láb alól a kitűzött célpontot. Megindultak a lejtőn és már nem volt megállás. Jöttek a megbízások és egyre több lett a hulla. Ő az elején még csak kémkedett, infókat szerzett. Féltette a kedvesét viszont nem akart belefolyni ebbe, de egyszer el jött ez a nap is. Két évig csinálták ezt, nem tudták elkapni őket. A családjával minden lehető érintkezést megszakított és már ez volt az élete. Ekkor egy nap Ben feldobta őt a másik két haverja javaslatára. A srácok azzal viszont nem számoltak, hogy a fiúnak lesz annyi esze és őket is bemártja. Mire bárki észbe kapott volna a fiú már más országban, más személyazonossággal élt, ahogyan az egyik társa, de a másikat elkapták és most börtönben ül. Neki sikerült elbújnia és immáron hat éve, hogy pincékben és elhagyatott helyeken bóklászik, szerencsére rengeteg pénzt tett el mielőtt megszakított az apjával minden kommunikációt, így hát nem szorult kéregetésre és még hamis személyazonosságot is kapott szintén a feketepiacon. Egykor Natalie volt a neve, most Molly-ként éli az életét. Itt felemelte fejét és ezzel megszakította a visszaemlékezést. Szeméből kitörölte a könnyeket és újra a listára pillantott. A két név még ott figyelt rajta, és hirtelen erős késztetést érzett, hogy befejezze amit elkezdett. Hevesen pattant fel az asztalról amitől az majdnem összeroskadt. Ekkorra már hajnalodott ezért elindult a piciny lakás felé ahol aludni szokott. Tudta, hogy az egyik volt bűntársát valami züllött helyen kell keresnie. Már napok óta figyelt egy lepukkant sztriptízbárt, ahová látott Erichez hasonló férfiakat bemenni. Talán ma este szerencséje lesz. Mire ezt végiggondolta belépett az ajtón és úgy ahogy volt, ruhában leheveredett az ágyára. Sokáig aludt, már késő délutánra járt mire felébredt. Keresett valamit enni és összeszedelőzködött, hogy este már indulásra kész legyen. Mikor a nappal éjszakába váltott át elindult, de nem a szokásos fekete ruháját viselte, hanem fekete miniszoknyát és egy kifejezetten vadító felsőt. A megszokott sötét hátizsák helyett most nőies kézitáska volt nála. Vörös haját kicsit megigazította, így ziláltabbnak tűnt. Felvette a magassarkúját és kilibbent azt ajtón. Szűk sikátorokon haladt át ahol szúrós cigaretta szag terjengett. Szemerkélt az eső ezért szaporábbra vette a lépteit. Pontos terve volt az estét illetően, ami megmosolyogtatta. Ördögi vigyor volt, de ez a kinézetén nem rontott, sőt.. Már csak a megfelelő segítséget kellett megtalálnia. Besétált a bárba, ahol füst gomolygott mindenfelé. Marcona alakok álltak az ajtóban, a pult mögött egy kigyúrt pasas volt. Félmeztelen lányok riszálták magukat az őket néző férfiaknak. Cigifüst mindenhol és alkoholszag. Igen, pont ilyen környezetet tudott elképzelni Ericnek. Megállt az egyik sarokban és nézte a fiatal nők testét. Meglátott egyet és felcsillant a szeme. A csaj hajának színe megegyezett az övével, talán pár évvel lehetett nála fiatalabb, és a mozgása jobb volt. Olyan mindent bevállalós csajnak tűnt ránézésre és Mollynak pontosan ez kellett. Odasétált a színpadszerű tákolmány mellé miközben nézte ahogyan a táncosok a rúdon tekeregnek. A kiválasztott vörös hajú táncos lefelé indult, de Molly elé vágott és megállította.
-  Vállalsz szóló melót?
-  Miről lenne szó? - a nő meglepődött Molly közeledésén.
-  Szórakoztatásról, mi másról? - vigyorogva nézett a csajra.
-  Csak így egyedül? - a nő pajkosan mosolygott és Molly karjára rakta a kezét, majd lassan simogatni kezdte azt.
-  Ugyan! Kérlek, ne nézz így rám. A pasikat szeretem, nyugi. - akaratlanul nevetett ezen a közeledésen, ilyen sem fordult még elő vele.
-  Akkor? - hátrált ijedten a nő.
-  Egy kedves barátomnak szeretnék egy kis „műsort”, ha érted mire gondolok. Születésnapja lesz. Azt hiszem ide szokott járni, meglepném.
-  Itt van már?
-  Még nem, de szólok ha jön. Tudni akartam, hogy számíthatok rád.
-  Ha jól megfizetik, bármit. - keserű félmosollyal nyugtázta a mondatot. - Ha nem látnál kint, a csaposnál keresd Mercedest. Itt így ismernek.
Molly erre már csak egy biccentéssel reagált. Sokadjára is körbenézett de miután nem találta Ericet, leült egy szabad asztalhoz és a bejáratot figyelte. Jöttek mentek a férfiak, de ő sehol nem volt. Körülbelül másfél óra elteltével viszont belépett egy ismerős arc. Molly szíve megremegett, de ez már nem a fiatalkori rajongás volt. Eric látványa inkább méla undorral töltötte el, bár meg kellett hagyni, a pasas pár év elteltével is annyira jól nézett ki,  mint anno. Egy-egy fejmozdulatával vagy kacsintásával is férfiasabb volt, mint bárki más. Eszébe jutott hányszor is bonyolódtak flörtbe még a Bennel való kapcsolatában. Hány átbeszélgetett éjszakájuk volt titokban, mert Molly szerette Bent, de az ismeretlen kicsit mindig vonzotta. Ő volt az egyetlen, akivel csak egy éjszakára is, de megcsalta a párját. De soha nem bánta meg, hisz egyik legjobb éjjele volt. Odalépett a pulthoz, és intett a csaposnak.
-  Mercedest keresem. - mondta hanyagul.
-  Szólok neki.
Két percen belül előtte állt a csaj.
-  Ezt vidd el neki, szeret rágyújtani az... ilyen dolgok közben.
Röhög, és átad a nőnek egy doboz cigit.
-  Te ne szívj el egyet sem, attól mérges lesz. Ott ül a sarokban lévő asztalnál. Látod? A fekete kabátos pasi. Egyedül van.
-  Ja, látom. Most menjek?
-  Most. - Molly vigyorog. - Ja, és itt a fizetséged.
A táncos elvette a pénzt és a sarokban lévő asztal felé indult. Egyenesen a pasashoz lépett megsimította az arcát. Az megdöbbenve felállt. A csaj elindult egy szoba felé és intett neki, hogy jöjjön utána. Eric követte őt és belépett a szobába.
-  Mi ez az egész?
-  Csak egy kis ajándék. - Mercedes mosolygott.
-  Én nem kértem ajándékot! - a pasas felpattant és elindult az ajtó felé.
-  Kuss! Élvezni fogod. - az ajtó elé állt, és nem engedte ki a férfit.
Lenyomta egy székre és leült az ölébe. Elővette a cigis dobozt.
-  Gyújts rá nyugodtan.
Eric elvett egyet, meggyújtotta és beleszívott. Egy kis ideig néma csönd volt, majd felkiáltott.
-  Büdös kurva! - lassan hörögve lefordult a székről.
Mercedes felvisított és az ajtóhoz rohant. Majd vissza és a férfi nyakára tette a kezét. Nem lélegzett. A csaj felugrott és kiszaladt a hátsó ajtón. Kilépett a levegőre. Valamikor éjjel kettő felé járhatott. Az eső még mindig esett és a sikátorban lévő macskahúggyal keveredve förtelmes bűz volt mindenhol. A falnak támaszkodva ott állt Molly és cigizett.
-  Gondoltam, hogy erre jössz kis pillangóm. - kacarászott.
-  Mit tettél vele?! - Mercedes arca hulla sápadt volt.
-  Én? Ugyan, kérlek. Igazán semmit. Egyébként javaslom, hogy változtass nevet, vagy élj az eredetivel, ha jót akarsz magadnak.
-  Te nekem ne adj tanácsokat, ribanc! - Mercedes a fogai között szűrte a szavakat és legszívesebben bevert volna egyet Molly-nak.
-  Nevezz ahogy szeretnél. De azért köszi.
Megfordult, és elindult vissza a lakásra. Jó ötlet volt Cianidot tenni a cigibe. Miután felébredt és még csak dél körül volt, gondolkozni kezdett. Már csak egy név van a listán, de őt úgy tudja, elkapták és most börtönben ül. Ez semmiképp nem kedvez neki, bizonyos mértékben megnehezíti a kinyírását. Este tíz óra felé járhatott, gondolta beugrik a kedveséhez. Az újabb tervhez kell egy kis lazítás. Párja ablakában nem volt fény, ezért még az irodában lehet. Elsietett az irodához, halkan kopogott majd belépett. Valóban, Tom még az asztalon ült és papírokat nézett át. A harmincas évei elején járó pasas rendkívül sármos volt. Borostás arcával és izmos mellkasával szívdöglesztően nézett ki. Molly első találkozásukkor beleszeretett. A férfi semmit nem tud zűrös múltjáról és a mostani sötét ügyeiről. Odament és hevesen megölelte.
-  Édesem, annyira hiányoztál! - suttogta.
-  Te is nekem. - Tom nem lelkesedett annyira, az egyik kezével átfogta a nő derekát.
Molly-nak rossz érzése támadt. Hetek óta nem volt meg az a tűz közöttük, mint régen. Keveset találkoztak, és egyre kevésbé bízott meg Tomban. Tudta, hogy beszélniük kellene, de próbálta elkerülni. Nem akarta elveszteni a férfit, hisz csak ő volt neki. Tom kibontakozott az ölelésből és visszatért a papírjaihoz.
-  Nem örülsz, hogy itt vagyok? - Molly hangja csalódott volt.
-  De, persze... Ezt még el kell intéznem.
-  Ugyan már, drágám. Fontosabbak azok a papírok mint én? - a nő esdeklő tekintettel nézett Tomra.
Odament a férfi mögé, hátulról átölelte, és csókolgatni kezdte a nyakát, miközben lassan végigsimította az egész testét. Tom felkapta, és az asztalra ültette. Kigombolta a blúzát és felhúzta a szoknyáját. Miközben a párja letépte róla a bugyit, ő szétnyitotta a combjait, ezzel utat engedve a férfinak. Szeretkezés közben Molly-nak furcsa érzése támadt. Úgy érezte, Tom képzeletben valahol máshol jár. Sem érzés, sem szenvedély, csak a szex által érzett vágyat érezte a férfin. Mozdulatai gépiesek voltak. Talán nem is önmagáért szereti, ha szereti egyáltalán. Tom gyorsított a tempón, odahajolt, és megcsókolta a nő nyakát.
-  Oh, Mia! - suttogta behunyt szemmel.
Molly ereiben megfagyott a vér. Minden eddigi sejtése beigazolódott. Ordítani tudott volna, de csak némán ült az asztalon tovább, úgy tett mint aki észre sem vette. Keze lassan elindult az íróasztalon. Felborította a ceruzatartót és valami hideg fémet érzett. Megmarkolta a kést, majd elengedte. A férfi ekkor átölelte, mindkét karjával, de ő már csak az egyik kezével simogatta Tom hátát. Mikor a férfi újra megcsókolta, ő hirtelen megfogta a kést és Tom bordái közé vágta. Érezte, ahogyan az általa szeretett férfi lassan kicsúszik a kezei közül. Arcán patakokban folytak a könnyek, de őt már ez sem érdekelte. Tudta, hogy ismét ölt. Tom volt az egyetlen ember akit úgy tudott szeretni, mint talán senki mást. Gyűlölte, mert megcsalta, kihasználta őt és hazudott neki. Keserű dühvel töltötte el a tudat, hogy még ő bármit odaadott volna a férfiért, az csak egy tárgynak tekintette. Lekuporodott a földre Tom holtteste mellé, megfogta a férfi kezét, ami lassan kihűlt. Órákon át ült ott, és sírt. Ő volt az egyetlen jó az életében, és elvette ezt magától. Tette súlya alatt szinte összeroppant, de el kellett mennie, mielőtt túl késő. Még egy utolsó pillantást vetett a férfi arcára és kisurrant az irodából. Visszament a lakására, de belül úgy érezte, elvesztette a másik felét. Még tudta, hogy van egy elintézetlen dolga. A város férfibörtöne felé vette az irányt. Beszélnie kell Willel. Mikor meglátta egykori bűntársát elállt a lélegzete. Soha nem kedvelte igazán, még a hangja is idegesítette. A pasasnak égő vörös haja és szakálla volt. Magas volt és cingár. A börtönben töltött évek láthatóan megviselték, de mikor meglátta a nőt elkerekedett a szeme.
-  Natalie? - kérdezte döbbenten.
-  Kuss! Hála nektek most már Molly vagyok.
-  Ó, és minek köszönhetem felettébb felüdítő látogatásod? - a férfi hangja gúnyosan csengett.
-  Na nem a két szép szemed miatt. - közelebb hajolt és suttogni kezdett. - őszintén szólva azért jöttem, hogy megöljelek. Mivel hat éve olyan ügyesen elintéztétek a dolgokat, nekem bujkálnom kellett.
-  És hogyan tervezted, hogy kinyírsz a dutyiban?
-  Sehogy. De Ben és Eric már halott. Azt hiszem jobb ha tudod.
-  Te ölted meg őket? - Will ideges volt és megrémisztette a nő bosszúszomja.
-  Csodálkozol? Tőletek tanultam, ezt ne feledd. Most jobb ha megyek. Már látom, hogy nagyobb szenvedés neked ez, mint a halál. Örültem.
Választ sem várt, csak kisétált az ajtón egyenesen az utcára. Szürkület volt és egyre hidegebb. Úgy érezte, valami lezárult benne. Egykor fényes jövő állt előtte és most itt van kiüresedve. Több tucat gyilkosság szárad a lelkén és ha múltjára gondolt, megborzongott.
Lassan egy folyó mellé sétált és leült. Szemében könnyek csillogtak, innen talán már nincs jövője. Már soha nem élhet normális emberi életet. Hirtelen arra gondolt, jobb lenne véget vetni az életének. Nincs már ami visszafogja. Egy hatalmas kövön ült. Megemelte, épp hogy elbírta. Kötéllel az egyik lábára erősítette és a vízbe ugrott. Érezte, ahogyan a kő súlya húzza lefelé. Egy darabig hagyta magát lefelé lebegni a vízben és a jó emlékekre gondolt. Lehunyta a szemeit. Kifújta a maradék levegőt ami még a tüdejében volt. Egyre kevesebb lett az oxigén, szédülni kezdett, és felébredt benne a vágy, hogy még élni akar. Kapálózott, és megpróbálta leoldani lábáról a követ. Egyre jobban szédült, a feje zúgott és már alig volt ereje. Próbálta kikötni a csomót, de nagyon erős volt. Érezte, már nem bírja sokáig. Lassan elernyedt minden izma. Még egy pár keserves próbálkozást tett a szabadulásra, majd szép nyugodtan elengedte magát.

A szobor

Egy halk csobbanás törte meg az éjszaka csöndjét. Apró neszek jöttek a nádasból, majd egy állat gyors lépteinek ritmusa hallatszott. Pár nyögés és egy apró sikoly.- Ennyit hallott mindössze a park éjjeli őre amikor szokásos köreit járta. Elsőre pajzán gondolatok törtek elő elméjéből, de ahogyan jobban figyelt érzett a hangban valami borzongatót és hidegséget. Lámpáját villogtatva lépett fától fáig, viszont semmi különöset nem látott. A szobor ugyan ott állt ahol szokott, a tó is rezzenéstelen volt. Halkan továbbállt, de némi félelemmel, ami a talpától a feje tetejéig átjárta. Alig néhány perccel azután, hogy a férfi csosszanó lépteinek hangja elillant újra hallani lehetett a hangokat. A tó vize mint egy kifeszített vászon.0 Hirtelen fodrozódni kezdett és egy sötét ruhás férfi mászott ki belőle. A kutya futott majd lehasalt a fűben. Alig pihegett már, hosszú utat tehetett meg. A fekete alak most hozzásétált és megfogta. Simogatta az állat fejét miközben kivette a nyakörvébe dugott kis cédulát amin egy rövid üzenet állt. Mindössze ennyi: ELKAPLAK! Baljósan hangzott, de a férfi csak nevetett egyet és felállt. Csontjai ropogtak miközben kiegyenesedett. Valószínűleg elfáradt a sok úszásban. Övére két nagy fekete zsák volt akasztva. Kétség sem fért hozzá mire lehetne használni. Egy ember élő, vagy holtteste pont elfér benne. Azt viszont csak ő tudta, hogy nem sokkal ezelőtt a két zsák helyett még három volt. Most az egyik a tó fenekén hever és nem üresen. A szobor ami a parton állt, mintha figyelné. Borzongató érzés volt. Elgondolkodva lépett előre párat és elgyötörten megtámaszkodott egy közeli fában. A kutya odaosont, majd leheveredett a lábánál. Reszketett, pedig nem volt vizes. Félt. Szimatolt a férfi lába körül és vér szagát érezte. Csaholni kezdett, mire az alak rácsapott. Csaholása halk szűkölésbe váltott át, majd néhány pillanat múlva elhallgatott. Még mindig érezte a vért. Az alak lábán és karján harapásnyomok és dulakodás jelei látszottak. Ekkor újabb lépések neszét hallották. Az eb remegett és megmerevedve feküdt a fűben. A férfin nyugodtság tükröződött, szája szélén mintha aprócska mosoly is játszadozott volna. Érezte ki van ott, legalábbis sejtette és bízott az ösztöneiben. Meg sem fordult, úgy szólalt meg:

- Már vártam, hogy eljöjj. Azt hittem ezen az éjjelen nem kerítesz rá sort. Annak pedig tudod mi lett volna a következménye.- mondta mit sem sejtető, gunyoros hangon.

A jövevény térdei remegtek, kapkodva vette a levegőt.

- Elhoztam amit kértél. Talán már hiába, nem kaphatom vissza a feleségemet.- lemondás érződött a hangjában, de hallani lehetett, hogy reménykedik.

A férfi keserűen felkacagott a szavak hallatán és így válaszolt.

- Igazad van, nem látod már többé a feleséged. Pedig erős asszonynak volt mondható, persze amikor még élt.- a férfi most már hangosan nevetett.-Szép sebeket ejtett rajtam, látod a véres karmolások nyomait. De hiába, már a tó fenekén van. Hamarosan te is csatlakozhatsz hozzá.

A másik ember most elsápadt, arcán könnycseppek futottak végig. Szaladni akart, el innen messze. Nem tudott már. A férfi mögötte állt és a karját fogta. Hirtelen egy erős ütést érzett majd sötétséget, hallotta ahogy a kutya felvakkant, majd minden elsötétült. Halk koppanással esett össze. A férfi ismét nevetni kezdett miközben leoldotta övéről az egyik fekete zsákot. A tó nem volt messze, odacipelte a hullát és beledobta. Alaposabb takarításra nem volt ideje. Most nem. Viszont egy üres zsák még volt nála. Elképzelhető, hogy nem ez volt az utolsó gyilkosság az este. Kezére rászáradt a másik ember vére, gyorsan megmosta és elindult megkeresni a kutyát. Az a fa mellett hevert, ahogyan hagyta. Leült mellé a vizes fűbe és elgondolkodva simogatta, mintha mi sem történt volna. Hosszú percek teltek el így és egyszer csak megcsörrent a mobilja. Szám nem volt a kijelzőn, ennek ellenére felvette. A hívó fél hangja rekedtes volt és újra csak egy szót suttogott: elkaplak. A férfi letette a telefont. Fáradt volt már az viccekhez. Ő ennek érezte az egészet, ostoba tréfának. Hiszen vele nem packázhat senki. Elővette a kiélesített kést és nézegetni kezdte. A hold halvány fénye tükröződött az hegyes tárgyon, ez tetszett neki. Újra meglátta a lámpafényt és tudta, hogy a park őre jár erre. Egy fa mögé osont de a kutya csaholni kezdett. Tudta, hogy csak egy választása van. Az őr hamarosan elhalad a fa mellett ami mögött áll. Mikor valóban ott járt, ő egy mozdulattal az őr bordái közé nyomta a kését. Az felordított majd összeesett. Még volt nála egy fekete zsák. Újabb hulla a tó fenekén. Ez nem volt előre kitervelt gyilkosság. Az ösztönei irányították és valamiféle furcsa bódulat. Elvesztette maga fölött az uralmat és most öntudatlanul ölt. Ismét érezte a borzongató érzést ahogyan közelebb került a szoborhoz. Egyre jobban kimerült, talán öreg ő már ehhez. Ekkor rozsdás vas csikorgását hallotta. Elsőre azt hitte, a képzelete játszik vele mert egész éjjel talpon volt. De a kutya felszűkölt. Megfordult és olyat látott amit még maga sem hitt el. A szoborban rejtett csapóajtó volt ami most nyitva állt. Egy pillanatra ő is érezte magában azt a félelmet, amit sokszor az áldozatai. Eleinte nem mert közelebb menni, de a kíváncsisága nagyobb volt mint a félelme. Lassan elindult a szobor felé. Az ajtó kilengett és nyikorgó hangot hallatott. A kutya felugrott és mint akit puskából lőttek ki, elfutott. A férfi most már halvány mosollyal az arcán közeledett. Félelme elmúlt, az izgalom melegsége járta át a testét. Ekkor már a nyitott ajtó előtt állt. A szobor belül üreges volt. Belenézett, de semmit nem látott, viszont dohos hullaszag csapta meg az orrát. Egy létra vezetett lefelé a sötétségbe. Épp fordult volna meg, hogy visszamenjen, mikor kárörvendő kacagást hallott közvetlenül mögötte. Éles szúrást érzett a bordái között majd felnyögött. Feje zúgni kezdett és elhagyta az ereje. Valaki belökte a szobor ajtaján és most zuhant lefelé élettelenül. Az ajtó bezárult mögötte. Élete ajtaja is. A másik férfi a szobor előtt állt kaján vigyorral az arcán, és csak ennyit mondott:

- Megmondtam, hogy elkaplak.

Változások

Változások. Mindenki életében vannak. Akár kisebb, akár nagyobb. Jönnek ha akarjuk, és akkor is ha nem. Néha csak tőlünk függ, és az talán az elviselhetőbbik verzió, mert mi akarjuk, mi változtatjuk meg magunk körül a dolgokat. És ugyebár van az, amikor másokon is múlik. Olyankor a tehetetlenség, és a düh felőrölhet minket, akkor sem tarthatunk mindent úgy mint addig. Amint az egyik személynek kellemetlen vagy rossz, esetleg egyszerűen csak önfejű, akkor lép, és ha ő lép, nekünk alkalmazkodni kell, vagy kompromisszumot kötni. Így is fáj, úgy is fáj. Megszokni nehéz, de soha nem lehetetlen. Viszont a tudat, hogy már nem olyan mint rég, az bántó, és keserű. Van amikor senki nem akarja, és mégis megtörténik. Egy halálhír borzalmas. Mikor napjaidat úgy éled, hogy valaki aki eddig itt volt most már nincs, és tudod, hogy soha többé nem látod már, nem hallod a hangját, akkor szinte bele is roppanhatsz. De erősnek kell lenned, muszáj mert Neked élned kell. Ezek ellen semmit nem tehetünk... Apróbb dolog, például egy költözés is megviselhet, egy válás, egy szakítás. Meg kell próbálni mindenben meglátni a jót, és erősnek lenni. Nem áll meg a világ soha, csak rossz és nehéz. Az idő viszont mindent meggyógyít. Minden könnyebb lesz egy kis idő után, csak győzd kivárni.

Szavak..

Eszembe jutott már rengetegszer, hogy mért dobálóznak néha az emberek szavakkal. Kimondanak olyanokat, amiket még ők maguk sem gondolnak komolyan, de kimerik mondani. Nincs jelentősége, nincs következménye. Még, ha van is, azzal már nem törődnek. Legtöbbször a számítógép mögött hangzanak el kamu ígéretek, nem igaz szavak. Annyira könnyű leírni, kimondani nehezebb lenne, de persze addig sosem jutnak el. Gondolnak vajon arra, hogy a másiknak esetleg jelent valamit? A másik netalán komolyan veszi? Ha viszont komolyan veszi, fájni fog neki. Idővel így is úgy is rájön, hogy csak szavak. Leírt betűk a monitoron. Kinek jó ez? Annak aki leírja, vagy annak aki kapja? Talán annak aki leírja, mert neki nem szükséges választ kapnia, átvághatja a másikat. Nem gonoszkodásból, és nem azért mert fájdalmat akar okozni neki. Jó esetben nem ezért. Csak, ha a partner viszonozza a szavakat, elégedettséggel tölti el, hogy igen, megint oda van értem valaki. Picit kellene csak belegondolni. Fordított esetben is olyan muris lenne ez? Kétlem, bár vannak olyanok, akik tapasztaltak már ilyet, és leírt dolgokat ritkán hisznek, főleg ha érzésekről van szó. Érzések..érezhetünk olyanok iránt bármivel is többet szimpátiánál, akiket alig-alig ismerünk? Talán igen, de inkább nem. Akit nem ismerünk, abba nem lehetünk szerelmesek, és nem lehet a legjobb barátunk sem. Attól nem fogjuk ismerni, mert tudjuk mi a kedvenc zenéje, és hány kutyája van. Abból nem fogjuk megtudni, mire hogyan reagál, milyenek a mindennapjai. Nagyon meg kell gondolni, kinek mit mondunk, vagy írunk le.