2013. szeptember 20., péntek

Amikor csak az erő hozhat boldogságot

 Nem volt mindig egyedül, ezzel ő is tisztában volt. Most mégis úgy érezte, a legmagányosabb ember az univerzumban. Mia Collins  általában higgadt, reális gondolatokkal megáldott lány volt, aki éppen sietős léptekkel masírozott végig egy macskaköves utcán. Felnézett lila esernyőjére, amin ütemesen kopogtak a vízcseppek, de a máskor számára oly felüdítőnek ható látvány most semmi érzelmet nem váltott ki belőle. Teljesen üres volt. Cipőjében lassan csordogálni kezdett a víz, a járdáról párolgó vizeletszag bűze facsarta az orrát. Sötétedett, és ő ezt az időszakot utálta a legjobban. Legyen teljesen világos, vagy teljesen sötét, de az átmeneti homályt sosem szerette.

Hirtelen két számára túlontúl ismerős alakot pillantott meg, akik egymást átkarolva, nevetve vágtak át a sikátoron, és amikor mellé értek, fejüket igyekeztek elfordítani, de kacagásukat semmi nem tudta elrejteni.

Mia szíve összeszorult, hirtelen nehéz lett számára a légzés. Úgy érezte, mintha egy több mázsás betontömb nehezedne a mellkasára, és egy láthatatlan erő fojtogatná. Megfordult, hogy az egykor még barátainak nevezett két ember után nézzen. A zuhogó esőben alig látta a két távolodó  személyt, akiken még így észrevehető volt a felhőtlen jókedv. Várta, hogy a látványra majd könnyek jelennek meg a szemében, de semmi nem történt. Tovább folytatta útját, és akaratlanul is bizonygatni kezdte önmagának, hogy minden így a legjobb. Az egyszerű gondolat szöget ütött a fejében, és rájött, hogy minden rajta múlik. Az önön boldogságáért egyedül ő a felelős. Kihúzta magát, majd gondolatban elismételte, hogy ő egy erős személyiség, aki tudja irányítani az életét, és nem kell örökké másoktól függenie. És amint a szavak tudatosultak benne, boldogság árasztotta el az egész lényét, maga sem értette, miért. Mosolyogva nézett fel a lila esernyőre, majd sugárzó tekintettel indult tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése