Az eső sűrű cseppekben kopogott.
Hetek óta víz és sár borított mindent. Az emberek ritkán mentek
ki, aki csak tehette autóval közlekedett, és csupán annyi időt
töltött az utcán, amennyit feltétlenül szükséges volt. A
parkban alig tartózkodtak páran, leginkább részeg hajléktalanok
feküdtek a bokrok és padok alatt. Néha egy-egy aktatáskás férfi
vagy nő is elsietett arra, esernyővel, szigorú ábrázattal. Alice
Tyson egy fának támaszkodva állt, és szinte percenként megnézte
az óráját. Tudta, hogy indulnia kellene már, továbblépni és
vissza sem nézni. De olyan jó volt még kicsit a fájdalom
biztonságos ködébe burkolózni, hisz amíg fáj, legalább tudja,
hogy él. Még otthon letisztázta önmagával, hogy ha Tom nem jön
el, egyszerűen elsétál és elfelejti. Így, hogy beigazolódott
az, amitől a leginkább félt, már sokkal nehezebb megtenni.
Elhiteti magával, hogy erős, majd összeomlik szép csöndesen. Még egyszer megnézte az óráját. Már negyven perce késik.. A
legutóbbi három hétben egyszer sem látta, minden találkozójukat visszamondta, a lány minden kezdeményezését elutasította. Alice tudta, hogy ez mit jelent, mégsem akarta
elhinni. Úgy érezte, megérdemli a fájdalmat, mindenért csakis
önmagát hibáztatta. Úgy gondolta, hogy az ő hibájából van
most itt, és az a baja, hogy nem tud úgy túllépni dolgokon, mint
az ismerősei. Hamarabb kedvel meg embereket, mint kellene, és
jobban, mint szabadna. Idővel mindig rájött, hogy számára
fontosabb volt a másik fél, mint ő bárkinek is. Kezeit a zsebébe mélyesztette és csak hallgatta, ahogyan az esőcseppek földet érnek. A ruhája
már átázott, hajából csavarni lehetett a vizet. Gondosan
elkészített sminkje patakokban csorgott le az arcán, némán
hullatott könnyeivel együtt. Ideje lett volna már indulnia, mégsem
bírt tenni egy lépést sem. Szürkült is, de tudta, otthon sem
hiányzik senkinek. Hirtelen egy kapucnis alakot pillantott meg a
távolban. Szíve dobbant egyet, mert az alak feltűnően hasonlított
Tomra. Mikor már bizonyossá vált számára, hogy ő az, futni
kezdett és a fiú nyakába vetette magát. Csak ölelte, szorította,
mintha az élete függene tőle. Az sem jutott el a tudatáig, hogy a
másik nem ölelte vissza. Percekig állt így, arcát a fiú
pulóverébe temetve, nem foglalkozva a külvilággal. A meghitt
csendet ágyúként robbantotta szét Tom rideg hangja.
– Buta vagy. – mondta, és eltolta
magától a lányt.
Alice szemei elkerekedtek, értetlenül
nézett fel az előtte álló arcára. Az hirtelen egy gúnyos
mosolyra húzta a száját és megsimogatta a lány fejét, mintha az
csak egy kisgyermek volna.
– Miért... miért mondod ezt? –
kérdezte Alice halkan, miközben hangja el-el csuklott a
visszatartott zokogástól.
– Nem látsz a dolgok mögé. Nem
látod meg az emberben azt, aki. Elfogult vagy, kislány.
– De hát eljöttél.. – súgta kétségbeesetten.
– Nem hozzád. Minden este itt
találkozunk a többiekkel. Jobb, ha nem tudod, miféle ember vagyok
én. Most menj, mielőtt bajod esik.
A hűvös utasítás ellenére a lány csak állt és bámulta Tomot. Fel sem fogta, hogy ez tényleg
megtörténik. A fiú metsző tekintetét az övébe fúrta, majd
kimérten elsétált mellette. Ő még percekig állt ott döbbenten, aztán lassan elindult hazafelé. Túl sok mindent kellett átgondolnia. Leült
egy közeli buszmegállóba, majd szinte rögtön fel is állt és
nekitámaszkodott az oszlopnak. Egyedül marad örökre, ez már
teljesen biztos. A zokogás fojtogatta, de nem hagyta, hogy akár egy
könnycsepp is végigperegjen az arcán. A várakozáskor hullatott
könnyek már felszáradtak, és a rideg valóság okozta sokk
kevésbé fájt, mint a várakozás néma kételye. Fejét a hűvös
oszlopnak támasztotta, és egyszer csak azt érezte, hogy valaki
végigsimít a karján. Felnézett és egy ismeretlen fiút látott
maga előtt. Annak sötét szemei barátságosan csillogtak, arcán
látszott a jó szándék. Hirtelen a karjaiba kapta Alicet, és
szorosan megölelte. A lány ösztönösen ölelt vissza, szinte
érezte, ahogy a fájdalom kiszáll belőle egy pillanatra és helyét
felváltja az elégedettség. A fiú elengedte és elindult arra,
amerről jött. Alice viszont ezt valahogy nem bánta, hisz ebben a néhány másodpercben valami megváltozott benne. Csupán egy szót mondott a távozó alaknak;
– Köszönöm.
