Amikor csak az erő hozhat boldogságot

 Nem volt mindig egyedül, ezzel ő is tisztában volt. Most mégis úgy érezte, a legmagányosabb ember az univerzumban. Mia Collins  általában higgadt, reális gondolatokkal megáldott lány volt, aki éppen sietős léptekkel masírozott végig egy macskaköves utcán. Felnézett lila esernyőjére, amin ütemesen kopogtak a vízcseppek, de a máskor számára oly felüdítőnek ható látvány most semmi érzelmet nem váltott ki belőle. Teljesen üres volt. Cipőjében lassan csordogálni kezdett a víz, a járdáról párolgó vizeletszag bűze facsarta az orrát. Sötétedett, és ő ezt az időszakot utálta a legjobban. Legyen teljesen világos, vagy teljesen sötét, de az átmeneti homályt sosem szerette.

Hirtelen két számára túlontúl ismerős alakot pillantott meg, akik egymást átkarolva, nevetve vágtak át a sikátoron, és amikor mellé értek, fejüket igyekeztek elfordítani, de kacagásukat semmi nem tudta elrejteni.

Mia szíve összeszorult, hirtelen nehéz lett számára a légzés. Úgy érezte, mintha egy több mázsás betontömb nehezedne a mellkasára, és egy láthatatlan erő fojtogatná. Megfordult, hogy az egykor még barátainak nevezett két ember után nézzen. A zuhogó esőben alig látta a két távolodó  személyt, akiken még így észrevehető volt a felhőtlen jókedv. Várta, hogy a látványra majd könnyek jelennek meg a szemében, de semmi nem történt. Tovább folytatta útját, és akaratlanul is bizonygatni kezdte önmagának, hogy minden így a legjobb. Az egyszerű gondolat szöget ütött a fejében, és rájött, hogy minden rajta múlik. Az önön boldogságáért egyedül ő a felelős. Kihúzta magát, majd gondolatban elismételte, hogy ő egy erős személyiség, aki tudja irányítani az életét, és nem kell örökké másoktól függenie. És amint a szavak tudatosultak benne, boldogság árasztotta el az egész lényét, maga sem értette, miért. Mosolyogva nézett fel a lila esernyőre, majd sugárzó tekintettel indult tovább.

Köszönöm

Az eső sűrű cseppekben kopogott. Hetek óta víz és sár borított mindent. Az emberek ritkán mentek ki, aki csak tehette autóval közlekedett, és csupán annyi időt töltött az utcán, amennyit feltétlenül szükséges volt. A parkban alig tartózkodtak páran, leginkább részeg hajléktalanok feküdtek a bokrok és padok alatt. Néha egy-egy aktatáskás férfi vagy nő is elsietett arra, esernyővel, szigorú ábrázattal. Alice Tyson egy fának támaszkodva állt, és szinte percenként megnézte az óráját. Tudta, hogy indulnia kellene már, továbblépni és vissza sem nézni. De olyan jó volt még kicsit a fájdalom biztonságos ködébe burkolózni, hisz amíg fáj, legalább tudja, hogy él. Még otthon letisztázta önmagával, hogy ha Tom nem jön el, egyszerűen elsétál és elfelejti. Így, hogy beigazolódott az, amitől a leginkább félt, már sokkal nehezebb megtenni. Elhiteti magával, hogy erős, majd összeomlik szép csöndesen. Még egyszer megnézte az óráját. Már negyven perce késik.. A legutóbbi három hétben egyszer sem látta, minden találkozójukat visszamondta, a lány minden kezdeményezését elutasította. Alice tudta, hogy ez mit jelent, mégsem akarta elhinni. Úgy érezte, megérdemli a fájdalmat, mindenért csakis önmagát hibáztatta. Úgy gondolta, hogy az ő hibájából van most itt, és az a baja, hogy nem tud úgy túllépni dolgokon, mint az ismerősei. Hamarabb kedvel meg embereket, mint kellene, és jobban, mint szabadna. Idővel mindig rájött, hogy számára fontosabb volt a másik fél, mint ő bárkinek is. Kezeit a zsebébe mélyesztette és csak hallgatta, ahogyan az esőcseppek földet érnek. A ruhája már átázott, hajából csavarni lehetett a vizet. Gondosan elkészített sminkje patakokban csorgott le az arcán, némán hullatott könnyeivel együtt. Ideje lett volna már indulnia, mégsem bírt tenni egy lépést sem. Szürkült is, de tudta, otthon sem hiányzik senkinek. Hirtelen egy kapucnis alakot pillantott meg a távolban. Szíve dobbant egyet, mert az alak feltűnően hasonlított Tomra. Mikor már bizonyossá vált számára, hogy ő az, futni kezdett és a fiú nyakába vetette magát. Csak ölelte, szorította, mintha az élete függene tőle. Az sem jutott el a tudatáig, hogy a másik nem ölelte vissza. Percekig állt így, arcát a fiú pulóverébe temetve, nem foglalkozva a külvilággal. A meghitt csendet ágyúként robbantotta szét Tom rideg hangja.

  – Buta vagy. – mondta, és eltolta magától a lányt.

Alice szemei elkerekedtek, értetlenül nézett fel az előtte álló arcára. Az hirtelen egy gúnyos mosolyra húzta a száját és megsimogatta a lány fejét, mintha az csak egy kisgyermek volna.

  – Miért... miért mondod ezt? – kérdezte Alice halkan, miközben hangja el-el csuklott a visszatartott zokogástól.

  – Nem látsz a dolgok mögé. Nem látod meg az emberben azt, aki. Elfogult vagy, kislány.

  – De hát eljöttél.. – súgta kétségbeesetten.

  – Nem hozzád. Minden este itt találkozunk a többiekkel. Jobb, ha nem tudod, miféle ember vagyok én. Most menj, mielőtt bajod esik.

A hűvös utasítás ellenére a lány csak állt és bámulta Tomot. Fel sem fogta, hogy ez tényleg megtörténik. A fiú metsző tekintetét az övébe fúrta, majd kimérten elsétált mellette. Ő még percekig állt ott döbbenten, aztán lassan elindult hazafelé. Túl sok mindent kellett átgondolnia. Leült egy közeli buszmegállóba, majd szinte rögtön fel is állt és nekitámaszkodott az oszlopnak. Egyedül marad örökre, ez már teljesen biztos. A zokogás fojtogatta, de nem hagyta, hogy akár egy könnycsepp is végigperegjen az arcán. A várakozáskor hullatott könnyek már felszáradtak, és a rideg valóság okozta sokk kevésbé fájt, mint a várakozás néma kételye. Fejét a hűvös oszlopnak támasztotta, és egyszer csak azt érezte, hogy valaki végigsimít a karján. Felnézett és egy ismeretlen fiút látott maga előtt. Annak sötét szemei barátságosan csillogtak, arcán látszott a jó szándék. Hirtelen a karjaiba kapta Alicet, és szorosan megölelte. A lány ösztönösen ölelt vissza, szinte érezte, ahogy a fájdalom kiszáll belőle egy pillanatra és helyét felváltja az elégedettség. A fiú elengedte és elindult arra, amerről jött. Alice viszont ezt valahogy nem bánta, hisz ebben a néhány másodpercben valami megváltozott benne. Csupán egy szót mondott a távozó alaknak;

  – Köszönöm.

Valentájn nap – ahogy mi szeretjük

Reggel felkeltem, és rögtön észrevettem, hogy a kutyám kecsesen rápottyantott a küszöbre. Csodálatos indítása egy csodálatos napnak. Felnéztem a kék közösségi portálra, ahol kétféle megnyilvánulással találkoztam. Egyesek sírdogáltak, hogy itt a nagy nap és ők egyedül töltik. Na igen, ők a szinglik. Mások szidták őket, hogy miért nem foglalkoznak egyéb dolgaikkal, hisz ez is csak egy csütörtök. Igen, nos, feltételezem, hogy ők is szinglik. Jobban belegondolva ez az „ünnep” az egyedülállóknak és távkapcsolatban élőknek szól, hogy az átlagosnál is nyomorultabbul érezzék magukat. És persze mi – mert az ember mazochista állatfaj – be is vesszük, és készséggel teljesítjük a ránk háruló kötelességet. Sírunk, szerelmes filmeket nézünk, romantikus számokat hallgatunk és tömjük magunkba a csokit, mintha előírás lenne. Mert végtére is, bárhogyan nézem, az. Ezt látjuk a filmekben, ezt sugallja felénk minden. Ha nincs párod, eme fantasztikus napon, nyomorodj meg. Soha nem vertem nagy dobra a Valentin-napot, mert lényegében teljesen fölöslegesnek tartom, másrészt meg olyan ez mint a Halloween, egy hülye amcsi ünnep, aminek valamilyen furcsa okból itthon mindenki előszeretettel hódol. Igaz, ha már valamit csinálunk, azt csináljuk rendesen, szóval az áruházakban már hetek óta mindenhol szívecskék, plüssállatkák és rózsaszín csillám csokoládék várnak minket. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de én nem értem, miért jó az, ha tudom, hogy  Valentájn napon, azaz 14-én ajándékot fogok kapni. Személy szerint jobban szeretem a spontán dolgokat. Meg egyébként a szerelmesek ünnepével úgy is a virág-, és ajándékárusok járnak a legjobban, ez köztudott. Szóval mindent összefoglalva mi magunk sem tudjuk mit csinálunk, kinek is okoz örömet ez az egész, vagy mi a hátránya. Csak csináljuk, mert ezt látjuk mindenhol. És bár elég hamar rá lehetett ebből jönni, beismerem nőiesen; igen, én is szingli vagyok.